Pár hete a barátnőm felhívott. Csak ült az ágyon és zokogott. Amit ki tudtam venni a szavaiból abban az volt, hogy miért fáj még mindig ennyire a szakítás, hisz már eltelt három hónap. Gondolkoztam utána, hogy vajon mire elég az a három hónap. Mondjuk egy három hónapos kapcsolatnál pont elég, de egy három évesnél, esetleg 8 évnél?
Egy-két film, vagy „nőcis” sorozat persze ad erre választ, de nem lehet általánosítani. Mindenkinek magának kell megélnie, és eljutni arra a szintre, amikor azt mondja: „igen, túl vagyok rajta”.
Sokszor túl hamar gondoljuk úgy, hogy elértük ezt a szintet. Kidobáltuk a cuccait, ezt-azt átalakítottunk a lakáson, hogy semmi se emlékeztessen rá, és a fogkeféje is a kukában landolt. Aztán gyorsan regisztrálunk valamelyik társkereső appra, hiszen nehogy már neki előbb legyen majd más. A randiknál viszont már megingunk. El sem tudjuk képzelni, hogy valaki más csókoljon és érintsen meg, sőt ilyenkor a telefon mélyéről mégis megnézzük azokat a közös fotókat, amik egykor annyira kedvesek voltak számunkra. Itt jön egy újabb „depi”. Senki nem tud kimozdítani, nem érdekel egyik buli sem, és a koktéloktól is inkább tartasz, mintsem kívánnád. Marad a csendes elzárkózás, gyászolsz. Ne is hallgass senkire, nincs ideális időpont, hogy mikor hagyd abba. Tovább lépsz, ha készen állsz rá. És akkor, talán már keresni sem kell a következőt…
Forrás: ridikul.hu